A polgári engedetlenség iránti kötelességről

Akárhányszor is olvasom, Henry David Thoreau remekműve, A polgári engedetlenség iránti kötelességről mindig nagy hatással van rám. És ez nem egyszer fordult már elő velem. És nem is kétszer. És nem is háromszor.

Idézet következik.

„Teljes szívemből vallom e jelmondatot: »az a legjobb kormányzat, amely legkevésbé kormányoz«, és szeretném, ha ez a jelmondat minél hamarabb és minél tökéletesebben érvényesülne. Ha megvalósul, végső soron ebbe torkollik: »az a legjobb kormányzat, amely egyáltalán nem kormányoz«; én ebben az elvben hiszek, és ha az emberek kellőképpen érettek lesznek rá, ilyen kormányformájuk lesz. A kormány legjobb esetben is csak hasznos segédeszköz, ám a legtöbb kormány általában - s minden kormány egyszer-másszor - haszontalan.”

Nem vagyok anarchista, egy ideje legalábbis már nem, Thoreau ráadásul sosem volt az, egyszerűen elvi okokból nem fizetett adót, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ragaszkodott az elveihez. Ahogy én is. Én ugyan befizetem az adót, hiszen felelős állampolgár volnék, vagy micsoda, Thoreau ettől függetlenül azonban nagyon is helyesen látta a dolgokat. Ami persze nem azt jelenti, hogy tökéletesen egyetértek vele. De. Minimális állam rulez! Idézhetnék még, de nincs kedvem idemásolni az egész könyvet, tessék elolvasni, nem túlságosan hosszú. Ráadásul nem is fog megártani. Sőt. Ha van valami, amit kötelező olvasmánnyá kellene tenni, akkor A polgári engedetlenség iránti kötelességről mindenféleképpen az. De hát egyelőre itt még nem tartunk. Ki érti ezt? Én nem, az egészen biztos.

Olcsóbb vagy drágább

Hazai nagyjaink gyakorlatilag mindent megtesznek azért, hogy minél kevesebben értsék meg a piacgazdaság alapvető mechanizmusait. A so-called piacpárti erők általában azzal érvelnek, hogy a piactól a szolgáltatás olcsóbb lesz, az ellenzők meg azzal riogatnak, hogy majd jönnek a nagy gonosz multik, és. Ha ez most nem egy illedelmes közös blog lenne, írnék ide egy szép képet, de most inkább nem.

És persze mindkét érvelés baromság, ha úgy általában nézzük. Nem akarok persze az elméleti makrogazdaságtan mélyvizeire tévedni, több okból sem, de van egy olyan erőteljes érzésem, hogy a piac, ha hagyjuk szabadon működni, az erőforrások egy lehetséges hatékony elosztására, kihasználására fog vezetni, annak pedig nem látom okát, hogy ez egybeessék a minden legyen ócsóér követelés teljesülésével.

Na, hát piacpárti nagyjainknak mondjuk ezt kellene valahogy megértetni, ehhez persze maguknak sem ártana mindezt felfogni. Nem olyan nagyon bonyolult, egy bekezdés volt a lényeg eddig, a többi csak rizsa.

A következő lényeg meg az, hogy ha valamit sokáig alacsony hatásfokkal állítottunk elő, viszont az árat mesterségesen nyomottan tartottuk, nagyon nyomottan, akkor könnyen lehet, hogy az a piacosítás után drágább lesz. Mert a hatékonyság javításában lévő tartalék kihasználásával elérhető ócsítás kisebb, mint a mesterségesen lenyomott és a valódi ár közti különbség. Érthető, nem?

Az önszopatás netovábbja azzal reklámozni a piacot, hogy majd olcsóbb lesz minden, frászt. Hatékonyabb lesz, plusz nem kell horribilis adókból iszonyatos összegeket az adott szektorba pumpálni, mert elműködik a saját lábán.

Állami. Túlságosan is állami…

Az ígéretesen induló folyamatok elbaszásában mellékvágányra állításában alighanem verhetetlenek vagyunk. De erre legalább büszkék lehetünk. Ez is valami. Az egészségügyi reformnak csúfolt bohóckodás eredménye ugyanis egy hülye, féletatista konstrukció (copyright by Seres László) lett, ami ugyan kiválóan alkalmas arra, hogy a nemzethalál-business jeles (?) képviselői agyvérzést kapjanak, a valódi (értsd: piacpárti) változásokhoz azonban alighanem kevés.

Egyrészt. Van egy beszari koalíciónk. Másrészt. Van egy konstruktív (muhaha!) ellenzékünk. Az eredmény? Az állami egészségügy helyett egy kevésbé állami, de még így is túlságosan állami egészségügy. Remek.

Pedig, lehetne másként is. Az ellenzék ugyanis akkor sem lenne kevésbé konstruktív, ha a nagy átalakítás nem egy újabb magyar narancsot (kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább a miénk) eredményezett volna. Ahogy a kormánypártok sem lennének kevésbé népszerűtlenek. De nyilván nem érdemlünk többet. Ez van. Ezt kell szeretni. Aztán úgyis mindent visszaállamosítanak. Most legalábbis ezt mondják. Aztán majd meglátjuk, valójában merről fúj a szél. Reméljük, nyugat felől…

kapitalizmus és oligarchia

Mi itt azt gondoljuk, hogy a kapitalizmus egyfelől a leghatékonyabb másfelől a legerkölcsösebb gazdasági-társadalmi berendezkedés. Az általánosságon túl, mi kapitalisták azt állítjuk, hogy a magántőke jobb gazda, mint az állam, még a bonyolultabb piaci struktúrában is, mint az egészségügyi, oktatási vagy villanyipari. Vitatjuk, hogy az információs asszimetria, a mérhetőség nehézsége vagy a hálózatos iparág léte megbénítaná a piacot.

Ezen felül pedig mindannyian azt szeretjük, ha a kapitalizmus anarchiával vagy demokráciával párosul nem pedig valami koronás megalománnal.

Continue reading ‘kapitalizmus és oligarchia’

Közszolgálatiság vagy minimális állam?

A hazai nyilvánosságban nem nagyon szokták megkérdőjelezni a közszolgálatiság létjogosultságát. Általában még a kapitalisták sem, pedig aztán tőlük igazán elvárható lenne, hogy végigmenjenek a minimális állam felé vezető úton, ha már egyszer elindultak rajta.

Nehezen indokolható ugyanis, hogy olyasmit finanszírozzon az állam az adófizetők pénzéből, amire semmi szükség. Hiszen nyilván nem véletlen, hogy az emberek többsége alig hallgatja/nézi a közszolgálati rádiót/televíziót. És ez független a műsorok színvonalától, hiszen akkor a kereskedelmi rádiókra/televíziókra sem lennének kíváncsiak. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban az emberek többsége szart akar enni. Késsel, villával. Amit aztán meg is kapnak. Kereskedelmi és közszolgálati szart egyaránt. És nincs is ezzel semmi baj. De miért kellene mindezt államilag támogatni?

És hogy mit veszítenénk, ha nem lenne közszolgálati televízió/rádió? Valószínűleg nem sokat. Illetve dehogynem. Kevesebb lenne két pénznyelővel. Meg rengeteg nézhetetlen műsorral, nézhető műsorok ugyanis manapság már csak elvétve készülnek. Mintegy véletlenül. (És nem a pénzhiány miatt, hiába is állítják ennek ellenkezőjét, hiszen kevés pénzből is lehetne nézhető műsort készíteni.) Ráadásul ön- és közveszélyes forradalmáraink lába alól is kihúznánk a szőnyeget, hiszen közszolgálati rádió/televízió hiányában nem tudnának mit elfoglalni.

Ez a szép új világ persze kellemetlenségekkel is járna. A mindenkori kormány és a mindenkori parlamenti pártok ugyanis alighanem többet foglalkoznának velünk, legalábbis addig, amíg nem találnának maguknak új játszóteret, ahol a kutyapiszokkal teli homokozóba nyomhatnák egymás arcát. Ennyi kellemetlenséget azonban igazán bevállalhatnánk.

Ideje lenne tehát választani a közszolgálatiság és a minimális állam között. Vagy az egyik, vagy a másik. A kettő együtt nem megy. Hacsak nem akarunk önellentmondásba keveredni.

Petőfi rádióval a piac ellen

Itthon nem szokás teret engedni a piacnak.

A rádió meg a TV piac (amíg nem digitális v internet alapú) meglehetősen oligopol. Ez nem jelenti azt, hogy ne férne meg rajta több frekvencia, mint ma. Nem volna az sem szükségszerű, hogy a haveroknak adják, vagy azoknak, akik garantáltan a kormány seggét nyalják (TV2, RTL klub szerződés hosszabítás idő előtt rémlik?). Normális esetben licit van, és törvényileg szabályozott feltételek (mit lehet, mit kell, és mit tilos).

A legegyszerűbb az volna, hogy egyszer eladják az összes (!) frekvenciát, ami megfér egymás mellett, és aztán meg se kell hosszabítani soha. Ha valaki szarul csinálja, hát felvásárolják a frekvenciáját. Most hiába veszem meg a Juventust, ha nem vagyok a kormány/ORTT haverja, ugrik a szerződésem, amikor lejár. Ha örök életre szólna, csak az ár számítana. Egyszeri hatalmas bevétel, és a piac gondoskodna arról, hogy a legprofibb csinálja. Persze lehet pár évente is csinálni, csak kicsit bonyolultabb, de nem lehetetlen. Első lépés az, hogy nyilvános árverés legyen és több frekvencia.

A másik alapfeltétel az, hogy az állam ne torzítsa a piacot. Ilyen torzítás az, ha az adófizetők pénzével szubvencionált termékkel támad a versenytársak ellen.

Szeretem a könnyű zenét, meg a sört is. Ha az állam belép a sör piacra, és szubvencionált áron aluli sörrel támad, akkor csődbe mennek a jó sörgyárak is. A sör persze olcsóbb lesz átmenetileg, de adókból szedik be a különbséget. Összességében lakosság többet fizet, ha fenntart egy támogatott állami sörgyárat, mint amennyiben egy versenyzőpiacot működtetne.

A Petőfi rádió popzenét szolgáltat a 18-40-eseknek. Ezt a terméket úgy szokás eladni, hogy minden 5. nóta után leadnak egy jól szegmentált reklámot a célközönségnek. Ez a közönség ugyanis fizetőképes és vevő pl. albumokra, lakáshitelre vagy taxira. A Petőfi alig ad reklámot és ezáltal jobb minőségű, de kevesebb pénzt hoz (értsd veszteséges). Olyan mintha olcsóbban adnánk a sört (jobb minőséget adunk a szar minőség áráért), viszont a különbözetet az állam fizeti.

Normális esetben a Petőfi rádió a piacon kéne, hogy éljen. Nevezhetjük Radio Café-nak (akinek az ORTT soha nem adott országos frekvenciát, valamint arra kötelezte, hogy 51%-ot pofázással töltsön!), vagy Tilosnak vagy bárminek.

Ahelyett, hogy szabad rádió piacot csináltunk volna, egy szar álpiacot csináltunk, és az adófizetők pénzén támadjuk meg azt. Ez a ciki ebben a dologban.

ui-k.

Nem igaz, hogy a Petőfi olyan tartalmakat adna, amelyek ne jelennének meg a picon. A hatalmas hallgatottság nem a reklám mentességnek szól (az csak biztosítja, hogy egy piaci szereplő később se tudjon belépni, illetve a Radio Cafét döngöli, ha nem volna elég béklyó az 50% duma), hanem arról, hogy ez egy létező szegmens, ahol elfér egy termék.

ui2. Sem a Ladánybene 27, sem a Babyshambles, sem a KT Tunstall, sem a Hard-FI megismertetése a néppel nem állami feladat. Kétségtelen, hogy szebben összerakott számokat adnak a Petőfin, meg kicsit újabbakat is, de ez csak egy jobb ízlésú fogyasztói szegmens. Ezek kiszolgálása nem állami feladat.

ui3. Felejtsétek el a BBC Radio1-t. (egyébként mennyivel izgalmasabb zenéket adnak, mint Petőfi, fényévek a távolságok, de ők bátrabban is kezdték John Peel-ékkel, és a punk zenével). Amikor a BBC-1 megalakult, akkor nem voltak kereskedelmi rádiók egyáltalán. Éppen azért jött létre a Radio1, mert kalózrádiók tömkelege lepte el Angliát, ami könnyű zenét adott. A kormány ezeket leállította, mert illegális volt, viszont kellett könnyűzene a kalózrádiók helyett. Erre volt jó a Radio1, hogy be lehessen zárni a kalózrádiók piacát. 6 évvel később jöttek az angol kereskedelmi rádiók engedélyezése, de akkor a BBC-t már nem lehetett leállítani, fogalom volt.

ui4. Csak adják el azt a frekvenciát nekem, olyan paraméterekkel, hogy 90% zene és legyen a maradék 10% reklám. Az államnak egy büdös fillért nem kell többet beleadnia, és olyan zenéket kaptok…

ui5.  Meglássátok, hogy a Petőfi által felfuttatott magyar zenekarok kormánypárti majálisokon fognak még csápoltatni. Az lesz a jó világ!

Lábjegyzetek önmagamhoz

Általában nem szokásom magyarázkodni. Mivel azonban egyesek szerint észosztásaim a fogalmi tisztázatlanságok miatt meglehetősen gyenge lábakon állnak, kénytelen vagyok lábjegyzeteket írni önmagamhoz. Hogy megkönnyítsem azok dolgát, akik nem beszélnek kapitalistául, de szeretnének megtanulni. Meghaladni nemtudásukat, mintegy.

Nyilván mindenki önmagából indul ki. Én is. Amikor tehát kapitalistákról írok, önmagamról (is) írok. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a saját világlátásomat vetítem ki a kapitalistákra általában. És ez, elismerem, talán valóban nem szerencsés.

Mentségemre szolgáljon, hogy elfogult vagyok. A kapitalizmust ugyanis, minden hibája ellenére, az emberiség egyik legnagyszerűbb találmányának tartom. Amire büszkék lehetünk. Pontosabban, amire akár büszkék is lehetnénk. Hiszen a kapitalizmus biztosítja a legnagyobb szabadságot az Egyén számára. Minden egyéb másodlagos.

A kapitalizmussal azonban ennek ellenére nem nagyon szoktak büszkélkedni. Sőt. Mintha még szégyenkeznének is miatta. Pedig nem kellene.

Holott a kapitalizmus tulajdonképpen egyenlő a szabadsággal. Hiszen ahol kapitalizmus van, ott szabad a gondolat, szabad a lelkiismeret, szabad a piac, szabad a sajtó, szabad a szólás, szabad a vallás, szabad a vélemény. Ahol kapitalizmus van, ott az államnak nevezett erkölcsrendőrség nem avatkozik bele állandóan az emberek magánéletébe.

Persze nem kötelező a kapitalizmust választani. De mivel egyelőre még szabad az akarat, legalább van rá lehetőségünk. Ez is valami. Értékeljük. Aztán majd meglátjuk, merre tovább.

Amerikai „dolce vita”

Greenwashing! – kiáltották a zöldek. Megnyugtató, mondom én, ami Los Angelesben, az egyik legnagyobb amerikai autókiállításon történt. Egy igazi amerikai álomautó nyerte a „Green Car of the Year” címet. Ez persze nem jelenti azt, hogy a megkopott Chevy brand kijött a gödörből, de tömegtermelésbe viszi a hibrid technológiát. Nem is akármelyik szegmensben, épp a magas fogyasztásuk miatt legtöbbet kritizált full size (értsd: baszottnagy) SUV kategóriában (a győztes mellesleg kb. 60 centivel hosszabb és 20 centivel szélesebb mint a családbarát VW Sharan). Ezen kívül kijöttek még hárommal, pár év alatt várható még vagy 16 hibrid Chevy. A Chevrolet Tahoe Hybrid egy kb. 2300 kg súlyú batár. És nagy.

Lássuk, miért is fontos ez? Az amerikai zöldek is nagy előszeretettel tiltanák ki a nagyméretű terepjárókat és pickup-okat (a párizsi polgármester hasonló kitiltási próbálkozásai szerencsére csak a kampányidőszakban bedobott ötletek voltak). Évekig azzal érveltek, hogy csökkenne az olajfüggőség, ha az amerikaiak végre nem rettenetes SUV-okban füstölnék el a vérrel megszerzett olajat, bla, bla.

A hibridek közül csak az ott olcsó tömegautónak számító Honda Civic és a Toyota Prius volt elérhető. A Lexus elvileg árulta a saját hibridjeit, de az ott is egy prémium szegmens. Mit tegyen tehát az a családos hivatalnok, akinek a Prius kicsi (gagyi) a Lexus meg túl hivalkodó és drága? Most már elérhető áron lehet úgy zöldebb, hogy nem mond le a megszokott kényelméről. A ház előtt, meg a bérelt garázsban amúgy is van hely.

A Chevy zseniális húzást csinált ezzel: popularizálta a message-et: lehetsz úgy is környezetbarátabb, hogy nem fáj. Még az is megoldható, ha nyolcan indultok vacsorázni, befér mindenki, az sem gáz, ha út közben belekerültök egy hóviharba. Szóval, lehetsz aki vagy, nem kell lemondanod a kényelemről, biztonságról, használhatóságról, presztízsről, ráadásul még olcsóbb is a fenntartása, emellett még jól is érezheted magad, hogy bármilyen kicsit is (úgy 30 %,üzemanyagmegtakarítás, elektromotor működés esetén 0 károsanyag kibocsátás), de tettél a környezetért. Enjoy.

A tervezett új hibridek száma mást is sejtet. A Chevy ott akar versenyre kelni az immár legnagyobb Toyotával, ahol annak előnye a legnagyobbnak látszott: a környezetbarát technológiák fejlesztésében és gépjárművekbe építésében. Ráadásul minden vásárlói rétegnek lesz egy zöldebb választása.

Valószínűleg megint eljön az igazság pillanata: a piac majd jól eldönti, mire vevő. „Cipőkanállal be meg ki, ámde igencsak környezetbarát” Toyotások illetve a „bármikor, bárhova eljutok vele és még a gyerekek biciklije is befér” Chevy-sek úgy egy év-két alatt eldönthetik. A vevő mindenképpen jobban jár.

Csak a tisztánlátás végett: Budapesten nem vennék a jelenlegi helyzet mellett nagyobb autót, mert ennél kisebbel sem találok sokszor parkolóhelyet (van rajtam kívül más is, aki támogatja a Hunyadi tér alatti mélygarázst? ha kell, fakivágással és újratelepítéssel együtt?), de ez egy praktikus ok, és szeretném én eldönteni, mikor lesz szükségem munkám, vagy hobbijaim miatt egy pickup-ra. Soon.

Egy tévhitről

Számos tévhit szálldos piacról, gazdaságról, hasonlókról, egészen művelt társaságban is. Akár közgazdaságtant végzettek társaságában is. Most egy alapvető ismeretelméleti ostobaságból következő, ideológiai alapon megtámogatott butaságról szólnék pár szót.

Ez pedig a következő: a piac csak akkor valódi, (más esetben: csak akkor felel meg a hozzá fűződő elvárásainknak, azaz biztosít egy optimális erőforrás-elosztást) ha végtelen sok termelő versenyez végtelen sok fogyasztó kegyeiért, nincsenek torzító tényezők, és így tovább. De mivel a világ nem ilyen, haladnak tovább az ellenérvelők, ezért nem a piac fogja az optimális megoldást biztosítani, hanem be kell avatkozni, és így tovább.

Lássuk, hol van ebben a látszólag egyszerű és nagyszerű kis szösszenetben a számos súlyos hiba.

Continue reading ‘Egy tévhitről’

A kapitalizmus szelleme és a kommunizmus kísértete

Mindez persze csak játék a szavakkal. Ugyanakkor miért is kellenne megfosztanunk magunkat a szavakkal való játszadozás örömétől?

Tehát.

A kommunizmus halott. Mivel azonban temetetlen, időnként előfordul, hogy belebotlunk a hullamerev testbe. Miközben a hullaszag is egyre elviselhetetlenebb. Pedig évtizedek óta folyamatosan szellőztetünk. Pontosabban csak szellőztetnénk, egyesek ugyanis állandóan becsukják az ablakot. Ideje lenne végre intézkedni a temetésről. Mindenekelőtt a közegészségügyi kockázatok miatt. Amíg azonban erre nem kerül sor, a kommunizmus kísértete tovább járja Európát (is). Miközben mindenkit halálra ijesztget.

A kapitalizmus, köszöni szépen, de minden ellenkező híreszteléssel szemben egyelőre jól van. Legalábbis a lehetőségekhez képest. Hiszen milyen formában is lehetne az, aki éppen back from the dead?

Az előttünk álló feladatok egyike sem nevezhető könnyűnek tehát. Egyrészt. Egy hullamerev testet kell elvonszolnunk a sírgödörig. Másrészt. Életet kell lehelnünk egy legyengült szervezetbe. Harmadrészt. Erősen el kell gondolkodnunk a hogyan tovább kérdésén. Végül pedig vállalnunk kell döntésünk következményeit. De talán erőt ad majd a tudat, hogy a láncainkon kívül nem veszíthetünk semmit. Valamint az, hogy más lehetőségünk egyébként sincs. A lehetőségekkel pedig élni kell. Persze csak akkor, ha túl akarunk élni.